"Mi fán terem a szalma?"

Sokan mondhatják, hogy könnyű a szalmafonó dolga, hiszen saját maga elő tudja állítani a munkájához szükséges alapanyagot. Ez azonban igen sok időt, munkát, és a család férfitagjának segítéségét igényli. Az elmúlt közel 10 évben saját magunk termeltük meg az alkotásokhoz szükséges szalmát, mivel a gabonáknak a modern technikához igazodva igen sokféle fajtáját nemesítették ki a minél nagyobb termésátlag elérése érdekében, ami azonban azt is jelentette, hogy elvesztették a szalmafonóknak oly fontos hosszú szárukat.




A fonásra minden gabonanövény szára alkalmas – így például a búza, a rozs, a rizs, az árpa, vagy a zabszalma. Az üreges száron un. bogok, ízek vannak ettől erős a tartása. A szalmaszár üreges, fala lehet puha, de lehet kemény is, meglepően teherbíró.

Igen nehéz megmondani, hogy melyik gabonaféle a legalkalmasabb a fonásra, a szalma minősége a fajtán kívül függ a földtől ahova vetették és az időjárástól is. Legjobb a vékony falú nem túl kemény, lehetőleg a kalásztól az első ízig legalább 30 cm hosszúságú szál. Így fonásra alkalmas a Bánkúti búza (régi magyar fajta), az erdélyi alakor, a rozs, a tritikálé. Díszítésre használhatjuk a durumbúzát, a zabot, a kölest is.
Kezdő szalmafonóként a határt járva, a gazdákat felkeresve gyűjtögettem a kévéket, amit aztán kincsként őrizgettem és használtam a munkáimhoz. Később sikerült különféle vetőmagokat gyűjtögetnem, amelyek kifejezetten alkalmasak a szalmamunkák elkészítéséhez. 
 


Így az elmúlt években minden ősszel kézzel elvetettük a fonásra szánt gabonák magját. A kézi vetés azért szükséges, hiszen egy-egy fajtából olyan kis mennyiséget vetünk, ami a mai gépekkel megoldhatatlan feladat lenne. És egyébként is fantasztikus érzés, amikor az ember a frissen előkészített földön elhinti a jövő élet magjait. Egy kicsit időutazást is jelent őseink életébe. Így történt ez idén is, hiszen az elmúlt hétvégén, a szép napsütésben a földbe kerültek a gabonamagok a Szalmaporta dús, fekete szántóján.

Vetés közben

















A szépen előkészített föld



A magok a földben
 


Segítség nélkül nem megy


Veronika              

 

Aratókoszorú

Bár hagyományosan ez nem az aratókoszorú készítésének időszaka, sajnos csak most volt időm elkészíteni egy korábbi megrendelést egy kedves ismerős számára.
A Szalmaportán látták egy korábbi munkámat, és az újonnan elkészült otthonukat szerették volna valami hasonló szépséggel díszíteni.

Néhány gondolat az aratókoszorúk történetéről:


Az aratás emberpróbáló munkája után a vigasság az öröm ünnepe következett, s azt minden nép tudta, hogy a hálaadás elmulasztása veszélyeztetheti a jövő évi termést.
Az utolsó kévéből történő fonás pontos eredete nem ismeretes, de az biztos, hogy a legősibb civilizációkra vezethető vissza. A világon mindenhol megtalálható, ahol gabonát termesztettek, s szorosan összefonódik az aratási szokásokkal. Szerencsét, bő termést hozott a közösségnek. A termékenység szelleme a fonatokban élt tovább, vészelte át a telet, s tért vissza a földbe, hogy bőséges termést hozzon. Az emberek úgy gondolták, hogy aratáskor a szellem az utolsó még lábon álló gabonába menekült és ezeket a kalászokat ember alakban fogták össze, vagy geometriai alakba fonták, hogy ebben találjon menedéket. Ezt aztán hazavitték, nagy becsben tartották, és tavasszal ismét kivitték a földre, ott a magokat szétszórva „kieresztették a szellemet”, hogy ismét bőséges termés legyen.

Ugye milyen szép gondolatok? Manapság megfeledkezünk a hálaadásról, pedig annyi apró csodának örülhetünk: egy mosoly, egy kedves szó, egy napsütéses délután, az alkotás öröme...



Az elkészült aratókoszorú
Aratókoszorú - részlet
Aratókoszoró - részlet



A kedvencem az aratókoszorú akasztója

Aratókoszorú részlet

Esőcsigák az aratókoszorún
Remélem a koszorú tulajdonosai örömüket lelik majd új otthonukban, benne az aratókoszorúmmal!

Veronika